Kétségtelen, hogy a legérdekesebb környékbeli települések egyike, hiszen talán már az idõszámítás kezdetén is lakott volt. Éltek itt római csapattestek, majd avarok, akik hatalmas aranykincset hagytak hátra a közelben, késõbb tatárok pusztítottak, napjainkban pedig leginkább külföldi turisták látogatják a firtosi tündérek által õrzött falut, hogy talán idõutazást is téve, beléphessenek a mában is élõ gazdag múltba.
Kollégáim szerint kirándulni megyünk, amikor a szerkesztõségi íróasztaltól felállva Énlakára indulunk. Ez részben így is van, hiszen látogatóként, a turistákhoz hasonlóan, egészen más szemmel nézzük és látjuk a falut, mint az itt élõk, akik a gondok és a nehéz megélhetés ellenére nagyon kedvesek, vendégszeretõk, és bár tudatában vannak a pénzben mérhetetlen értékû kincseik jelentõségének, az ebben rejlõ lehetõségekben már nehezen tudnak hinni. Ezt akkor értem meg, amikor rájövök, hogy akkor kezdtem értékelni az aszfaltot, amikor már elfogyott. Addig fel sem tûnt, hogy milyen gyorsan lehet rajta haladni. A huszonhat kilométer második felét kavicsos úton tesszük meg.

A tanítók
A táj érintetlen, még kaszálás nyomát is alig látni a virágba borult dombok és rétek között kígyózó útról, miközben leereszkedünk a faluba. Meseszép ez is. Bár még egyet sem láttam, biztos vagyok benne, hogy ha a regék által mesélt tündérek léteznek, akkor ez a hely az otthonuk. A keresett portát hamar meg is találjuk, Szávai Piroska fogad, majd behív a tornácos házba, ahol édesapjával is találkozunk. Mindketten az énlaki iskolában tanítottak, id. Szávai Márton nyugalmazott tanító helytörténelmet ír.